Koldusdal

Étlen, szomjan, megköpdösve s kizárva, 
sántán, bénán, süketen és vakon 
járunk koldusdalunkkal házról-házra 
jeges télidőn s izzó nyárnapon. 

Ágyunk a kő, a könny a feleségünk, 
borunk az árok, ételünk a sár, 
de néhanap egy boldog házhoz érünk, 
hol a szakácsnő bő moslékra vár. 

Ilyenkor csak zabálunk és böfögve 
iszunk és aztán, sok veszett bolond, 
bénán bokázunk s elmondjuk röhögve, 
hogyan rohadt le orrunkról a csont. 

De ha oly házhoz érünk, hol kidobnak, 
s ahol kenyér helyett szitkot kapunk: 
onnan némán megyünk el, de titokban 
a falra egy keresztet mázolunk. 

Tovább megyünk a végtelen világnak 
s megdöglünk egyszer egy vén csűr alatt, 
a férgek undorodva megzabálnak, 
de a kereszt a házon ott marad. 

S egy lámpátlan, vad téli éjszakában 
lesz egy barátunk még, ki arra tart, 
megáll a háznál, körbe járja, 
megáll megint s fölgyújtja majd.